Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik
össze. Amikor egy ablak vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép
leesik a falról, mind-mind zajt csap. De a szív, amikor összetörik,
semmilyen hangot nem ad ki. (...) Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak
szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is
hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Olyan
hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. Fel-alá
csapkod a mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa,
ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Így néz ki, így
hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába esett vadállat, ordít érzelmei
rabjaként. Ez van a szerelemmel - senki sem érinthetetlen. Annyira vad
és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. De
amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki
se hallja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése