mondd, hányadik igazi volt ez

akinek elhitted, hogy szép vele

mondd, hányadik, aki csak úgy tesz

mintha belőled bármit értene..

Hagyjuk, nem számít

sokszor volt már így

csak lelépett, de nem tud fájni

hol jár, nem számít..

Ha feladom mégis, Ne fogadd el!

Ha zuhanok újra, Gyere, kapj el!

A kezem elhúzom, Ne ereszd el!

A tereket töltsd ki Szerelemmel..!

Itt toporog bennem egy elszánt, vad szerelemállat, fogamtól felhasad a vállad…

Néha hajlamosak vagyunk kétségbeesni, mikor a személy, akivel törődünk, elhagy... de az az igazság, hogy ez nem a mi veszteségünk, hanem az övé, mert ő veszti el azt az embert, aki soha nem mondott volna le róla..

Az elhagyásban nem az a legrosszabb, hogy hiányzik, aki elhagyott, hogy összeroppan a közösen alkotott egész kis világ, hogy minden, amit látunk vagy csinálunk, őrá emlékeztet, hanem az a gondolat, hogy kitettük a lelkünket csak azért, hogy a szeretett lény ránk stemplizze: ELUTASÍTVA

Te és én nem vagyunk egyformák. Más világban élünk, mégis te tanítottad meg nekem, mi az igaz szerelem. Te mutattad meg, mit jelent törődni valakivel, és ettől én jobb ember lettem. Szeretném, ha ezt tudnád. Nincs bennem keserűség a történtek miatt. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ami köztünk volt, igazi volt, és örülök, hogy legalább egy kis időre együtt lehettünk. (...) Talán egy pillanatra te is ezt érzed majd, visszamosolyogsz, és gyönyörűséggel őrzöd meg közös emlékeinket..